Ez a kötet nem az Európai Unió történetének lineáris rögzítése, és legfőképpen nem kézikönyv, egyfajta EU-s „Mit? Miért? Hogyan?”, ami segít eligazodni a bürokratikus útvesztőben. Inkább egy elképesztően részletes kifejtése annak, amit Middelaar a közösség központi problémájának tart (és amit – immár – én is a közösség legnagyobb problémájának tartok), vagyis inkább politika- és jogfilozófia, mint eseménytörténet. Megbocsátható, ha ettől nem sokan érzik úgy, hogy akkor izibe' rohanjunk, mert ez a könyv KELL, de ezzel alighanem hibát követnének el. Egyfelől mert Middelaar tényleg olyan csávó, akiről lesüt, hogy olyan mélyen, reálisan képes érzékelni és felfejteni a fenn említett kérdést, amennyire az csak emberileg lehetséges (sőt, még annál is jobban), másfelől meg ugye az EU problematikája (és egyáltalán: maga az EU) pont az a dolog, amiről nekünk, magyaroknak (és másoknak is) sokkal bőségesebb tudásanyaggal kéne rendelkeznünk.

Az egész könyv, mondhatjuk, egyetlen kérdéskör, egyetlen kiküszöbölhetetlen és látszólag feloldhatatlan ellentmondás körül forog. Ez pedig az integrációpártiak és az együttműködéspártiak szembenállása. Ez az a probléma, ami a kezdetektől fogva meghatározta az EU-t, amelynek fejlődése végig az erre adott válaszok dinamikájától függött. Az integrációpártiak ugye az EU-t olyan közösségként képzelik el, amelynek tagjai nemzeti szuverenitásukat (vagy legalábbis annak nagy részét) feladják, és kvázi egyetlen nemzetek feletti óriásállamként, egyetlen testként tudnak színre lépni a világpolitika színpadán. Az ő fő megtestesítőik a brüsszeli hivatalnokok, szervük pedig az Európai Bizottság, amely az EU rendelkezésének és belső szabályainak kidolgozásáért felel. Aztán vannak az együttműködéspártiak, akik az EU-t egyfajta lazább szövetségi viszonyra korlátoznák, amiben a nemzeti szuverenitás jó része megmarad az államoknál – őket maguk a tagállamok miniszterei és államfői képviselik, akik saját állampolgáraiknak tartoznak felelősséggel, és az Európai Tanácsba tömörülnek. A két csoport vagy nézőpont csatája gyakorlatilag minden egyes döntéshozatalban tetten érhető – kezdve azon, hogy egy kérdésben a tagállamok többségi szavazással döntenek, vagy kötelesek egyhangú eredményre jutni. Hiszen ha a szavazás többségi, az meggyorsítja az ügymenetet – van egy probléma, megszavazzuk, oszt lépünk tovább –, ez az integrációpártiak álma. Ám az együttműködéspártiak ebben azt a valós veszélyt látják, hogy adott esetben akár őket is leszavazhatják*, és akkor egy rosszízű döntést kénytelenek majd letuszkolni választóik torkán – az pedig akár a szavazók elvesztésébe is fájhat. Vagy ez, vagy az, bármelyik kezembe harapok, egyik sem finom: vagy a csigalassú ügymenet a gond, vagy a tagállam belső politikai modellje sérül. Ezek az ellentmondások vezettek oda, hogy az EU teljes döntéshozatala gyakorlatilag egy köztes térben zajlik: a külvilág számára észrevétlen kormányzati egyeztetések, a folyamatos kompromisszumkeresés világában, lassan, visszaesésektől tarkítva – de mégis, azért zajlik valahogy.

Csak hát az meg a másik baj, hogy láthatatlanul. Mert az EU másik megoldhatatlan problémája, hogy amíg a nemzetek identitása kézzelfogható**, addig az ún. „európai identitás” még körvonalazásra vár. Ennek feloldását az Unió három eszközzel kívánja elérni:
a.) „német stratégia” – magyarán közös európai identitás kialakítása olyan, gyakran tisztán szimbolikus eszközökkel, mint a zászló, a himnusz, az Erasmushoz hasonló, „európaiságot” képviselő figurák emlékének ápolása, vagy épp az eurón látható alakzatok***.
b.) „római” stratégia – ahol az európai polgárokat kliensnek tekintik, akiknek olyan szolgáltatást kell nyújtani, hogy akarjanak is európaiak lenni, kenyeret és cirkuszt kell adni nekik, kedvező roaming díjakat, munkavállalási lehetőséget, ösztöndíjakat, etc.
c.) „görög” stratégia – vagyis lehetővé kell tenni, hogy az európai állampolgárok érezzék, maguk dönthetnek a rájuk vonatkozó kérdésekben. Ennek eszköze pedig az Európai Parlament, ahová közvetlenül szavazhatják be képviselőiket.

Csak hát az a baj, hogy ez még mindig kevés. Mert a verseny nagy, és az európai közösségi érzés hátrányból indul, ha a jóval beágyazottabb nemzeti érzésekkel mérjük össze. Sokkal kevésbé látható, pedig a láthatóság tesz legitimmé valamit – amit pedig nem érzünk legitimnek, attól nem tűrjük el, hogy beleszóljon az életünkbe, bármilyen kis mértékben is. Gondoljunk bele: ha meglengetnek egy EU-szabályozást, ami megtiltja nekünk, magyaroknak a libatömést, rögtön felforr a vérünk, és azt kiáltjuk, milyen jogon. (Pedig hát nincs is libánk.) Ugyanakkor teljesen természetesnek vesszük, ha fizetésünk felét lenyúlja a magyar állam, és túlárazott stadionokra és irodalmi kánonépítésre költi, vagy bármire, de semmiképp sem arra, amire kéne – pedig hát milyen jogon? Miért elfogadhatatlan az egyik, és miért fogadjuk el (ha fogcsikorgatva is) a másikat?

A világháború után közvetlenül, amikor az Unió elődje megalakult, még volt előnye a láthatatlanságnak, ezt el kell ismerni. Mert akkoriban praktikusnak tűnt olyan szférába terelni a politikát, ami nincs az állampolgárok szeme előtt, ahol annak agresszivitása felszívódott, konfliktusai pedig nem a közönség tudtával bonyolódtak. Kialakítottak egy olyan protokollt, ami ugyan veszettül körülményes, ám védi is a tagállamokat attól, hogy helyrehozhatatlan dolgokat tegyenek. Ez működött is, amíg az összes résztvevő elfogadta, hogy a problémájuk ugyanaz: egy szétforgácsolt Európa helyett egy (akármilyen szinten, de) egységesnek mutatkozó Európát kell létrehozniuk, ha törik, ha szakad. Csak hát egyszer csak megjelentek az új undokak. Azok, akik az együttműködéspártiak háta mögül bújtak elő, és színleg reformokat óhajtanak, a „nemzetállamok Európáját”, csak a XXI. század illiberális divatja szerint – de valójában tesznek a konszenzusra. Paraziták, mert (az együttműködéspártiakkal ellentétben) csak követelnek, de cserébe nem kívánnak felajánlani semmit. Ők azok, akik az EU feloldhatatlan problémáján élősködnek, mint kutyabolhák, nekik elemi érdekük, hogy ez a probléma valóban feloldhatatlan is maradjon. Ha ugyanis véletlen megoldódna, akkor nem lenne miből politikai tőkét kovácsolni. És akkor ők válnának láthatatlanná.

* Mondjuk itt máris leszögezhetjük, ha le is szavaznak egy tagállamot, az önmagában még nem sokat jelent. Ugyanis paradox módon az EU-nak nincs olyan szervezete, ami kikényszeríthetné, hogy egy adott döntést a tagállam végre is hajtson – ilyen szervezetei ugyanis csak maguknak a tagállamoknak vannak. Tehát amikor az aranyáron kiplakátolt „Álljunk ellent Brüsszelnek!” feliratokat látjuk, jó, ha eszünkbe jut, hogy a kormányzat könnyen megtehetné akár azt is, hogy egyszerűen csendben ellenáll – de nem, ő inkább hangosan kinyilvánítja azt, mert a fontos nem az, hogy az adott döntés jó-e avagy rossz, és hogy bevezetjük-e vagy sem, hanem hogy az állampolgár érzékelje, vezetőik harcolnak érte. Mindegy is, ha nincs miért.
** Ugyanakkor fontos tudni, hogy sokkal kevésbé kézzelfogható ám, mint amennyire hivatkozni szoktak rá. Arról nem is beszélve, hogy volt idő, amikor ugyanolyan – vagy még ugyanolyanabb – képtelenségnek tűnt olasznak/németnek/magyarnak vallani magunkat, mint ma európainak. Csak hát a nemzetállamoknak megvoltak a maguk (nem ritkán erőszakos) eszközei arra, hogy az emberekből olaszokat/németeket/magyarokat csináljanak.
*** Ez amúgy különösen jellegzetes problémának bizonyult, már hogy ugyan mi a fészkes fene legyen a közös európai pénzeken. Sorra el kellett vetni, hogy konkrét személyek vagy épületek jelenjenek meg a bankjegyeken, mert ugye azzal óhatatlanul nagyobb örömet okoztak az egyik államnak, egy másikat pedig talán megsértettek volna. (Itt van például Francis Drake alakja – ő a spanyolok szemében undok kalóz, az angolok szemében meg nemzeti hős. Na most kinek van igaza?) Így aztán maradtak a semleges, konkrét épülethez nem köthető oszlop- és hídrészleteknél, amelyek az európai művészeti korszakoknak állítanak emléket. A bankjegyek egyik oldalát pedig megkapták maguk a nemzetek, hogy ízlés szerint díszíthessék. ( )

In DE PASSAGE NAAR EUROPA. GESCHIEDENIS VAN EEN BEGIN dringt LUUK VAN MIDDELAAR door tot de meest ongrijpbare geschiedenis van onze tijd. Op meesterlijke wijze toont hij de motor van de Europese politieke ontwikkelingen van de afgelopen vijftig jaar. Tegelijk vormt deze onvoltooide geschiedenis de excellente casus om het wezen van politiek bloot te leggen. De homo politicus is een tijdkunstenaar, die in het rumoer van de actualiteit de brug slaat tussen verleden en toekomst en zo van een moment een passage maakt.

Tien jaar na zijn succesvolle debuut POLITICIDE, het meeslepende verhaal over de moord op de politiek in de Franse filosofie, verrast Luuk van Middelaar opnieuw met een wervelende en eigenzinnige geschiedenis van de politiek. Ditmaal buigt hij zich niet over de dood maar over de geboorte van een politiek lichaam. Dankzij een intrigerende zoektocht, verwant aan de filosofische aanpak van Foucault, komt Van Middelaar een niet eerder beschreven politieke sfeer op het spoor, die het beeld van Europa doet kantelen. Een abstract politiek systeem in een levende geschiedenis. Ongekend is zijn gave om de lezer de stroom van de tijd te doen voelen. Met DE PASSAGE NAAR EUROPA trapt Luuk van Middelaar de geschiedenis op haar staart. Een overdonderend verslag van de geboorte van Europa.

Voor DE PASSAGE NAAR EUROPA ontving LUUK VAN MIDDELAAR de Otto von der Gablentz Studieprijs 2009, als ook de Dissertatieprijs 2009 vanwege de Universiteit van Amsterdam. In 2010 is hem vanwege de verzamelde Nederlandse en Vlaamse filosofen de SOCRATES PRIJS toegekend voor het meest prikkelende, Nederlandstalige filosofieboek.In 2011 krijgt Van Middelaar vanwege de Nederlandse historici de D.J. VEEGENS PRIJS van de Koninklijke Hollandse Maatschappij van Wetenschappen.

Recensie(s)
NBD|Biblion recensie
De auteur, historicus-filosoof en columnist-politiek ondersteuner (VVD), schildert in dit boek, dat in een eerdere versie als proefschrift verscheen, de wordingsgeschiedenis van de Europese Unie, op basis van de omvangrijke literatuur, maar ook van vele gesprekken met betrokkenen (hij werkte in het team van Eurocommissaris Bolkestein). Hij geeft diepgang door het verhaal meermalen, vanuit meer invalshoeken, te vertellen: de spelregels (verdragen, meerderheidsbesluitvorming), de ambities en de tekortschietende daadkracht, de zoektocht naar steun en achterban. Geen 'gids voor de EU', maar een verhaal van personen, motieven, belangen en besluiten waaruit de EU zich ontwikkelde. De auteur formuleert aantrekkelijk en fraai - soms te mooi en cryptisch (bijvoorbeeld de titel). Een mooi boek voor hoger opgeleiden met voorkennis en belangstelling.

(NBD|Biblion recensie, Dr. B.J.S. Hoetjes)

De politieke geschiedenis van de vorming van de Europese Unie. Dit buitengewoon heldere betoog over het politieke begin van de Europese samenwerking heeft de allure van een standaardwerk. Fijnmazige beschrijvingen van de verschillende bestuurlijke mechanismen en rijk gelardeerd met staats-filosofische annotaties maken dit werk tot een bijzondere uitgave.

Veel aandacht wordt -mede aan de hand van denkers als o.a Hobbes, Locke en Rousseau- besteed aan de diverse vormen van besluitvorming. Duidelijk wordt gemaakt welke overgangen er nodig zijn om b.v. van unanimiteit te geraken in de fase waarin bij meerderheid van stemmen besluiten genomen kunnen worden. Gevolgen van verschuivingen in machtsrelaties tussen de verschillende sferen binnen de gemeenschap en de invloed die deze vervolgens kunnen hebben op het (operationele) optreden van de Unie, haar raden en haar afzonderlijke leden, worden helder ten tonele gevoerd.

Een begenadigd schrijver die een uitermate intelligent betoog in een goed lezende tekst weet te vatten is geen alledaagsheid. Dat Middelaar met dit boek op geen enkele wijze partij kiest vóór of tegen Europa maakt deze studie nog boeiender.

Het boek imponeert en is wat mij betreft nu al een klassieker ! ( )