One of the great literary works of the first World War. It was privately published in 1920 only shortly after the armistice, but was revised many times. This version is a 2003 English translation by Michael Hoffman based on the final 1961 edition. The author, Ernst Jünger, was the youngest recipient of the Pour le Merité and was a celebrity in Germany until his death in 1998. The book is a relentless non-fiction account of mostly front-line WWI warfare based on the author's diary. It is graphic and grinding. Praised by many on the right and the left (e.g. Joseph Goebbels ["Grauenerregend in seiner realistischen Größe" - horrifying in its realistic greatness] and André Gide ["le plus beau livre de guerre que j'ai lu" - the most beautiful book of war I have read]), the work is not anti-war; the author describes it as a noble adventure, and in the preface to the 1929 English edition he explicitly says as much. ( )

Ernst Jünger describes The Great War in small words, without much fanfare. He does not dwell on the emotions, nor dramatize the horrors, he merely describes them.

And I am truly grateful for that, since the experiences of World War One must be some of the most horrific ever to be lived through by humans. Somehow, Jünger's humble prose makes them more approachable than other first hand accounts.

A great book. So much of our modern western values are defined by the scars of the two Wars, and you can see this transition happening between the lines of this book; how pre-war idealism turns into cynicism and pragmatism. How the world is hurled into our mechanized, objectivist present. ( )

Amazing, horrific, unbelievable that he survived. Does for WWI what Neuman's Black March does for WWII. ( )

Another holiday book. I found it a very interesting read which was well written with vivid descriptions and historical facts. Unfortunately I had just read 'Harry's War' and that kind of soared in comparison. It meant this book had to receive a three, though a four may have resulted in different circumstances. Shame there are no half points on here. Regardless, it makes one feel so very lucky to have been born in a generation which reaped the benefits of the sacrifices made by others. ( )

Van olyan vélemény, ami szerint Jünger dicsőíti a háborút, más vélemények szerint az Acélzivatar a legjobb propaganda a háború ellen. Az igazság szerintem egészen más: Jünger tárgyilagos. Elmondja, hogyan viselkedik a háború, és hogyan viselkedik a háborúban az ember, de annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy egy művelt és intelligens fiatal férfi, aki pontosan tudja, az ellenség is geológusokból, tanárokból, jó emberekből áll, miért is kezdi el ezeket az embereket lelövöldözni: nos, ez az olvasóra marad. Mindenesetre aki ettől a könyvtől kedvet kap a háborúhoz, annak csak azt tudom javasolni, hogy januárban a bajtársakkal menjen ki a kertbe, ásson egy gödröt, töltse fel vízzel, feküdjenek bele, aztán szóljon a szomszédnak, hogy próbálja rágyújtani az egész környéket. Kb. ugyanaz az élmény.

Adja magát a Remarque-kal való összehasonlítás is. A Nyugaton a helyzet változatlan egy idealizált jellemeket szerepeltető, szerkesztett dialógusokkal operáló kiváló pamflet arról, hogy a háború miért ROSSZ. Semmi baj nincs ezzel. Az Acélzivatar ezzel szemben egy szakértő vallomása arról, hogy a háború milyen VALÓJÁBAN*. És ez is elég. Engem lenyűgözött az a hozzáértés, ami Jünger minden sorából árad. Azt hiszem, a lövészárok-háború milyenségét senki nem tudja jobban érzékeltetni, mint ő. Az a monotonitás pedig, ami mint olvasót, néha zavart, maga a háború: az ismétlődések, a sárdagasztás, az unalom, a rothadás, a bűz, amiből szinte üdítő változatosságként emelkednek ki a rohamok és a tüzérség elemi rombolásai. Valóban nagyon fontos könyv. (Külön köszönet az alapos utószóért.)

* Az utószóból kiderül, hogy a könyvből Jünger naplójához képest kikerült a vezetőséget kritizáló passzusok, valamint az ordenáré ivászatok jó része. De akkor is. ( )