Fascinating way of telling the life of the Emperor Augustus, by fictional excerpts from various reports and memoirs. But very irritating when he insists on referring to Mark Antony as Marcus Antonius and so on. And confusing when there is nothing to tell us that the pirate Sextus Pompeius was not the great Pompey but his son.

I was pleasantly surprised at the depth of research that went into this work. Unlike other authors, Williams' novel indicates he has a deep understanding of both the personalities and times. I typically prefer nonfiction, but thought this book was both a fun read and remarkably accurate as to the actual facts.

Personally, I think that the author misunderstood Augustus' character. To indicate that Augustus died with some feelings of regret isn't factually supportable. Augustus was an interesting, intelligent, driven and ruthless autocrat. Unlikely he would have waxed poetic about whether all of his efforts were worthwhile while on his deathbed.

On the other side, I found his portrayal of Augustus' daughter Julia absolutely fantastic.

A recommended read even for those who don't normally prefer historical fiction. ( )

Williams a Stoner-ben könyvvé nemesítette a „közönséges mezei ember” sorsát, aki a lehető legminimálisabb hatással van környezetére, hogy aztán megírja egy olyan figura történetét, aki az európai civilizáció egyik legbefolyásosabb, legmegkerülhetetlenebb szereplője. Mi a közös a csendben elenyésző Stonerben, és Augustusban, aki kvázi tógába rázta a komplett Római Birodalmat? Van egyáltalán valami, ami összeköti őket? Hogyne: a magány. Stoner a dolgok perifériáján ugyanúgy egyes egyedül marad, mint ahogy a császár egyedül marad a hatalom legtetején, és amikor végül kilépnek az életből, üres kézzel lépnek ki. Ennek érzékeltetésére Williams felhasznál még egy eszközt, ami előző könyvéből már ismerős: az apa és a lánya kapcsolat átalakulását, amit olyan borzasztó szomorúan és borzasztó tökéllyel vázol, hogy az ember csak remélni tudja, nem saját tapasztalatait írta meg.

Az Augustus formai értelemben a levélregények ódon műfajához nyúl vissza – 1970-ben, amikor díbolt a posztmodern kísérletek őrülete. A választás szokatlan, ugyanakkor magától értetődő: így Williams képes megteremteni a személyesség terét úgy, hogy közben megfelelő (egyforma) távolságban marad szereplőitől. Senkivel sem kötelezi el magát, senkit sem részesít előnyben, mindenkinek megadja a szót. Plurális személyesség. Csak az utolsó szakaszban tér el ettől, amikor öreg Augustus beszéli el, mit miért és hogyan – ami kockázatos lépés, bele is lehet bukni, mert felboríthatja a kényes egyensúlyt, de az író elég finom és elegáns ahhoz, hogy ezt is jól oldja meg. Ráadásul ez a zárómonológ teszi lehetővé, hogy a könyv a végére „összeálljon” valamiképp – hogy a súlypont a lezárásra helyeződjön át.

Hibátlan könyv. Hibátlan, mint történelmi könyv – mert úgy szól a történelemről, hogy soha el nem évülő dolgokról szól. Hibátlan továbbá mint szépirodalom – mert bár csendesen szól, mégis eléri, hogy mindenki hallja. Alighanem az egyik legjobb regény, amit valaha arról írtak, miképp erodálja a hatalom az ember ember voltát.
( )

What an amazing book. The epistolary form makes you feel like you are right there. ( )

4 estrellas solo porque Stoner, del mismo autor tiene 5.
( )