Foto do autor

Krisztian Ungvary

Autor(a) de The siege of Budapest

20 Works 235 Membros 7 Reviews

About the Author

Krisztian Ungvary is a research fellow at the Institute for the History of the 1956 Hungarian Revolution.

Obras de Krisztian Ungvary

The siege of Budapest (1998) 149 cópias
Budapest Ostroma (1998) 7 cópias
Budapest ostroma (2005) 3 cópias
Budapest ostroma (2013) 2 cópias

Etiquetado

Conhecimento Comum

Nome de batismo
Ungvári, Krisztián
Data de nascimento
1969-10-30
Sexo
male
Nacionalidade
Hungary
País (para mapa)
Hungary
Locais de residência
Budapest, Hungary
Ocupação
historian
wine maker

Membros

Resenhas

Meticulously researched dungaree tells the story of one of the least known battles of World War II the siege of Budapest lasted over 100 days and took an enormous amount of casualties on both sides of the battle as well as civilians. The author tells the story of the build up, the battle, the siege, the attempted break out and the aftermath and the effect on the civilian population. Not only does he focus on detailed military history of units and their movements but draws extensively from personal accounts of the battles from soldiers and civilians. Very engaging read especially regarding the desperate attempts by the Germans to try and break out of the besieged city when it appears to be completely helpless.… (mais)
 
Marcado
kropferama | 1 outra resenha | Jan 1, 2023 |
Ha egy történész olyan kutatási témáról akar publikálni, ami addig nem képezte közbeszéd tárgyát, és amiről (az akkor és azóta regnáló rezsimek áldásos tevékenységének hála) csak sporadikus* bizonyítékok maradtak fenn, akkor alapvetően két dolgot tehet:
a.) Lecsupaszítja az anyagot, esetleg kihagyja a nem egyértelmű vagy egymásnak ellentmondó adatokat, így a végén kapunk egyetlen követhető, határozott narratívát, amivel ugyan lehet polemizálni, de legalább világos történészi állítás.
b.) Szétteríti a tényeket és azokat az erős hipotéziseket**, amiket ugyan közvetlenül bizonyítani nem tud, de érzése szerint megkockáztathat, és hagyja, hogy az olvasó a rendelkezésére álló elemekből maga állítsa össze a saját narratíváját.
Ungváry a két opció közül inkább az utóbbit választotta, de az elsőről sem akart lemondani teljesen. Azonban a két módszer közötti ellentmondásokat nem mindig sikerül elsimítania – emiatt pedig joggal lehet kritizálni. Ugyanakkor az a puszta tény, hogy legolvasottabb magyar történészként bele mer vágni ebbe a kérdéskörbe, engem elnézésre hangol iránta***.

Amikor a magyar háborús részvételről van szó, akkor vagy a Don-kanyar, vagy a holokausztban vállalt itthoni részvétel szokott felmerülni – esetleg a szélsőjobb által kisajátított és agyonheroizált „kitörés” a budai ostromgyűrűből. Ugyanakkor a honvédség egyik legfontosabb feladata a keleti front mögöttes területein végzett megszállási tevékenység volt, aminek két járulékos eleme képezi Ungváry vizsgálatának fő tárgyát: a zsidók összegyűjtésében és kiirtásában való részvétel, illetve a partizánok elleni harc****. Különösen a második elem hatott az újdonság erejével, mind a partizánmozgalmak valóságával és eredményességével, mind a konkrét partizánvadászattal kapcsolatban. Ungváry leszögezi, hogy a partizánok tevékenysége sok szempontból túl van dimenzionálva – semmiképpen sem okoztak olyan mértékű kárt a tengelyhatalmaknak, mint amennyit a szovjet és posztszovjet történetírás nekik tulajdonít. Másfelől viszont az, amit a honvédek partizánvadászat címén műveltek, eleve kudarcra volt ítélve. Hiszen már csak létszámuknál fogva sem volt lehetséges, hogy ekkora területeket kontrolláljanak, felszerelésük pedig nem egy esetben gyengébb volt, mint a partizánoké*****. Ráadásul végtelenül kontraproduktív megoldást alkalmaztak – azzal, hogy falvakat gyújtottak fel, tömegeket lőttek agyon partizángyanúra hivatkozva, és harácsoltak, mint a veszett fene, elidegenítették magukat a lakosságtól és a partizánok oldalára állították őket. Nem menti fel őket, hogy sok esetben a partizánok sem tettek mást – ilyen értelemben az egész partizánháborúnak győztese nincs, viszont vesztese igen: a fegyvertelen civil lakosság, akinek aközött kellett választania, hogy kikkel löveti magát agyon azért, mert a másikuknak segített.

Ami a felelősség kérdését illeti, Ungváry könyvének számos vonzata van. A holokauszt esetében a felelősség vitathatatlan és közvetett – bár nem a magyarok húzták meg a ravaszt (néhány kivételtől eltekintve), de rendszeresen részt vettek a tömeggyilkosságok előkészítésében és biztosításában. A partizánvadászattal kapcsolatos felelősség azonban sokrétűbb, hiszen egyes területen a magyar egységek kifejezetten jó viszonyt ápoltak a lakossággal (sőt: akár a partizánokkal is, lásd Lengyelország esetét), emberségesnek mutatkoztak, más helyeken viszont túlteljesítették még a Wehrmacht direktíváit is. Ami azt jelenti, hogy a magyar felelősség leginkább egyéni volt – egy bizonyos egység tisztjei saját hatáskörben voltak embertelenek, akár a felsőbb utasítások ellenére is. Ami egyrészt érdekes dolgokat elmond a magyar parancsnoklási láncról és az alárendeltek fegyelméről, másrészt meg lehetetlenné teszi a felelősség áthárítását a németekre.

Összességében Ungváry könyvét olyan műnek láttam, amiben ugyan vannak nagyobb hibák, de csak azért, mert maga a könyv is nagyra tör. A kis hibákat hagyjuk meg a piszlicsáré történészeknek. Hehe.

* Sporadikus. Szeretem ezt a szót. Ha másra nem is, erre a szóra még húsz év múlva is emlékezni fogok ebből a könyvből.
** Egy példa. Ha azt olvassuk egy magyar század hadinaplójában, hogy elfogtak és kivégeztek (mondjuk) 1.000 partizánt, de a saját veszteség rovatban gyanúsan alacsony adatokat látunk, és a zsákmányolt lőfegyverek száma is elenyésző, akkor bizony erős hipotézisnek minősül azt állítani, hogy a honvédek ártatlanokat végeztek ki a puszta gyanú alapján. Csak egyszerűen 1.000 partizán jobban fest a jelentésben, mint 1.000 nő meg aggastyán.
*** Mondjuk alkalmasint azért ő a legolvasottabb történészünk, mert bele mer vágni ilyen témákba. Ki tudja.
**** Emellett nyilván a magyarok mindenféle adminisztratív feladatot is végeztek a területen, de ezekkel a szerző nem foglalkozik. Aminek köszönhetően valóban van némi féloldalassága a kötetnek.
***** Akadt olyan partizánegység, aminek még harckocsijavító-műhelye is volt.
… (mais)
 
Marcado
Kuszma | Jul 2, 2022 |
Folyóiratban megjelent tanulmányokból válogatáskötetet összeállítani kockázatos. Egyfelől nem mindig van meg az ív, amire az írások felfűzhetőek, aminek következtében morzsálódni kezdhet a felhasználó kezében a könyv – amikor az író sokrétű érdeklődése csak egyes pontokon találkozik az olvasó sokrétű érdeklődésével. Ezt Ungváry azzal előzné meg, hogy egy előszóban megkísérli a „tettes vagy áldozat” vezérgondolattal összekötni szövegeit – vagyis hogy a történelem nem fekete-fehér, ezért szereplőit tettesekre és áldozatokra, rosszakra és jókra szétválasztani gyakran mesterséges döntés, és a történészi objektivitás kárára történik, nem egyszer pedig politikai célzattal. Kár, hogy szerintem a kötet tanulmányainak egy része legfeljebb bősz erőszak alkalmazásával szuszakolható bele ebbe az alapsémába.

Meg aztán kockázat az is, hogy a folyóirat szükségszerűen rigorózus a szöveg hosszát illetően, és ahhoz a tudományon túlmutató érzék kell, hogy egy szakértő elme a kívánatos hosszt a kívánatos tartalommal optimálisan párosítsa. Ne legyen a tanulmány se túl levegős, se túl tömör… hanem pont a közepén. Nem mindig éreztem, hogy ez Ungvárynak összejött.

De több gondom nincs, mert amúgy érdekes kötet. Két kedvencem:
1.) A brit történész, Martin Gilbert története, akit a magyar hírszerzés próbált meg beszervezni a ’60-as években. Halászlével traktálták (szegény)kémet, elvitték gyárlátogatni, Balatonra, a Mátyás-pincébe, és miközben kiette őket a büdzséjükből, agyba-főbe dicsérte a Szovjetuniót és szidta Nagy-Britanniát. Közben pedig a magyar hírszerzők azon filozofáltak, hasznát tudják-e egyáltalán venni. Egyrészt igen bűbájos „ki kit ver át” történet, John le Carré tollára való, másfelől meg tanulságos dokumentuma annak, mivel foglalkoztak a valós és reménybeli kémek a hidegháború során.
2.) És hát az se semmi, ahogy Ungváry Hulkká változik, amikor meghallja Schmidt Mária nevét, vagy a Terror Háza szókapcsolatot, majd rigorózusan, pontról pontra szétszedi az intézmény koncepcióját és tényekhez való viszonyulását. Úgy is kell, a Terror Háza valóban nem történelmi intézmény, hanem múzeumnak álcázott látványpékség, ahol politikai megrendelésre hamisítják az igazságot. Ungváryt meg lehet szeretni, vagy nem szeretni a megnyilatkozásai miatt, de azt aligha lehet a szemére vetni, hogy nem védi érvekkel a véleményét.
… (mais)
 
Marcado
Kuszma | Jul 2, 2022 |
Ímmel-ámmal nevezném történelmi munkának, bár a címke szerepel rajta. Egyrészt mert egy olyan folyamatot tekint át (az iratnyilvánosság és átvilágítás kérdését, elsősorban az ügynökmúlt tekintetében), ami a mai napig nem zárult le, és igazából nincs sok esély, hogy akár az unokáink életében lezáruljon. Másrészt meg azért, mert a történelmi munkákon szokás tárgyilagosságot számon kérni – de Ungváry nekem mérsékelten tűnik annak e kérdésben. (Ami mondjuk természetes, több pert akasztottak már a nyakába ebben a témában, mint ahányszor én gyros-tálat ettem. De tényleg. Pedig szeretem a gyros-tálat. Amúgy meg éhes vagyok. És szerintem ebből a könyvből is kinéz néhány randevú a bíróságon, bár állítólag több jogász is leellenőrizte. De hát ez Magyarország, ugye.) Ám jól áll neki ez a személyes érintettség, mert valóban, a kérdéskör egy akkora bűzhödt mocsár, hogy attól olvasás közben az én gyomrom is émelyeg. A kötet elsősorban arról szól, hogy a közszereplők múltbéli tetteit mennyire vonhatjuk be az információszabadság körébe, illetve az elmúlt 28 évben mi minden történt a közszereplők átvilágíthatóságának kérdésében. (Leegyszerűsítve: nem sok. Viszont az átvilágíthatatlanságukért nagyon sokat dolgoztak az illetékesek.) Azonban a felvetett problémák tágabb kontextusban értelmezendőek. Mert bár a konkrét téma szemmel láthatóan a társadalom egészét nem különösebben érdekli*, nem nehéz észrevenni a szituációban a szólásszabadság és az állam feletti kontroll általános problematikáját. (Mondjuk kezdem azt érezni, hogy ez szintúgy nem érdekli a társadalom egészét.) Ungváry a helyzetet egy gigantikus, törvényileg szándékosan áttekinthetetlenné tett nonszenszként ábrázolja, aminek fenntartása ugyanúgy érdeke a baloldalnak, mint a jobboldalnak** – retorikájukban gyakran előkerül a kérdés, de valójában az ezzel kapcsolatos aktákat mindketten csak zsarolási adatbankként használják, ahonnan időnként előhúznak és kiszivárogtatnak valamit, ha oda akarnak cserdíteni valakinek.

Hibaként róható fel a kötettel kapcsolatban, hogy talán túl sokat akar markolni – különösen az esettanulmányok között akad olyan, ami csak érintőlegesen kapcsolódik a könyv gerincét alkotó témához. Nem bántom ezért, mert különben meg elképesztően érdekes esettanulmányokról van szó, az „irodalmi rózsadombi paktum***” konteója például megérdemelne egy külön kötetet is. Ugyanakkor talán kevesebb szálat kellett volna mozgatni a szerzőnek, vagy ha ennyit, akkor bőségesebb terjedelemben. Ám ettől függetlenül Ungváry munkája egy piszok fontos, közérthető áttekintése a magyar rögvalóság egyik akut problémájának, és már csak ezért is olvasandó. Az meg, hogy az ember úgy érzi e könyvet lapozva, hogy rögtön kezet kell mosnia, mert valami piszokba nyúlt – az nem a szerző, hanem a benne szereplők hibája.

* Erről elég annyit, hogy amikor Medgyessy ügynökmúltja kiderült, nemhogy csökkent, de nőtt a támogatottsága a szavazók körében. És Szita Károly kaposvári polgármestert is gond nélkül újraválasztották, miután kibukott, hogy Krakus Péter fedőnéven „önként, meggyőződésből és aktívan” együttműködött a kommunista állambiztonsággal. (Ő ugyanaz a Szita Károly, aki most gőzerővel tolja ezt a „Polgármesteri összefogás a bevándorlásszervező irodákkal szemben” nevű hagymázt. Mik vannak!)
** Ezt kiválóan illusztrálja, hogy a kérdéssel foglalkozó hatóság (NAIH – nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság) vezetője Péterfi Attila, aki egyformán bensőséges kapcsolatot ápol az MSZP-vel és a FIDESZ-szel, és hihetetlenül sokat tesz azért, hogy a kínos információk ne juthassanak ki a levéltárak salgópolcairól. Mániája, hogy ha egy történész kutatásai során esetleg valami kompromittálót talál, akkor az „Kizárólag a kutató emlékében maradhat fenn.” Ami nyilván egy abszurdum.
*** Eme összeesküvés-elmélet szerint (amit az MMA terjeszt leginkább) Aczél György anno magához hívatta Esterházyt és Nádast, és megígérte nekik, hogy elintézi az itthoni meg nyugati sikereket, ha jók lesznek hozzá. (Mondjuk ez is mi a tökömet jelent? Mit ígértek cserébe a szerzők? Dedikált példányokat?) Aminek következtében a kortárs magyar irodalomnak az a része, aminek egy csepp értéke is van, a kommenisták köpönyegéből bújt ki. Hooogyne. Az meg, hogy az említett szerzők egy darab állami díjat sem kaptak, ellentétben az MMA tagjaival, akik rendesen ki lettek dekorálva a szocializmusban kapott plecsnikkel, mit se számít, igaz?
… (mais)
 
Marcado
Kuszma | Jul 2, 2022 |

You May Also Like

Associated Authors

Estatísticas

Obras
20
Membros
235
Popularidade
#96,241
Avaliação
4.2
Resenhas
7
ISBNs
31
Idiomas
2

Tabelas & Gráficos