Anne B. Ragde

Langweiliger Abschluss der Serie. Über weite Strecken passiert eigentlich gar nichts. Erst am Ende zieht das Tempo etwas an; die Handlung bleibt aber absehbar. Immerhin: Nun ist die Protagonistin nun in (den erwarteten) festen Händen, und die Geschichte um den "Großvater" wird auch irgendwie abgebunden - wenn auch leider sehr kitschig und wenig realistisch.
Schade, dass diese Serie, die so gut - frisch, unerwartet, spannend - begonnen hat, mit jedem Band schwächer wurde. Auf drei Bände reduziert hätte es vielleicht genug Potenzial für gleichbleibende Qualität besessen...… (mais)

Ezt a könyvet egy kedves vevőmtől kaptam kölcsön (a trilógia többi részével együtt – azok is nemsokára sorra kerülnek), hogy olvassam egészséggel. Hát kifordult sarkából a teremtés? Hová jut ez a világ, ha a könyvesbolti dolgozóknak a vevők ajánlanak olvasásra könyveket??!!?!!! Mindegy, nem vitatkoztam. Vevővel nem vitatkozunk. Meg hát norvég szerző. A norvég szerzők a gyengéim. Nem tudom, mit tesznek a vízbe arrafelé, de elképesztően jó íróik tudnak lenni. Vagy lehet, nem is a vezetékes vízben található vegyület a titok, hanem a hosszú, hideg, depresszív éjszakák? A fjordok bámulása, melyek masszív, közönyös jelenvalóságukkal folyvást az emberi élet mulandóságára figyelmeztetik a művészt?

Akárhogy is, Ragde könyve egy mestermunka. Adott egy agyvérzés, ami kórházba kényszeríti a kemény norvég gazdasszonyt, és adott három fiú, egy unoka, és egy férj és számos malac, akik ennek következtében kénytelenek összeseregleni az enyészetmarta birtokon. Hozzák magukkal sérelmeiket és elfojtásaikat is (talán a disznók nem... bár ki tudja), de ez csak természetes, hisz a skandináv regény elfojtás nélkül olyan, mint az autópálya szélén lerohadt jármű elakadásjelző háromszög nélkül – elképzelhető, de semmiképpen sem szabályszerű. Voltaképpen csak a szokott nyomasztás egy bűnös titokkal, ami végig ott lebeg a szereplők feje fölött, a háttérről pedig a széthulló családi kúria gondoskodik, ami a széthulló családi kapcsolatok metaforájaként is értelmezhető. Ugyanakkor az egész olyan erős, hogy még. Üt minden mondata, vélhetőleg azért, mert Ragde birtokolja azt a pontos, szószátyárságtól mentes, intenzív empátiát, amitől minden egyes figurája életteli lesz, amitől mind a párbeszédek, mind a szereplők egyéb társas kapcsolatai feszültséggel töltődnek fel. Ez a pontossággal elegyített részvét az, amitől a legjobb skandináv regények behúzzák az olvasót a saját világukba, és nem engedik ki onnan.

Nagy élmény volt. Írók, nézzetek több fjordot! Hátha az a dolgok kulcsa.… (mais)

Ó, mily szépek a fjordok a nyári alkonyatban! A norvég táj, ahogy buján a tengerrel ölelkezik! Kár, hogy megfulladunk a disznószarszagtól.

Ragde Neshov-trilógiájának záróaktusa remeklés, mint a többi. (Vagy majdnem annyira, mint a többi. Vö.: a megjegyzéssel. Ott alul. Türelem. Mindjárt oda is eljut a szem.) Hihetetlen, ahogy az író a maga néha körülményesnek, el-elkalandozónak tűnő módján felépíti szereplőit. Mert itt nem történetmesélésről van szó, hanem arról, hogy a szereplő és az olvasó lépésről lépésre olyan erős kötődést alakítson ki, hogy az ember 50 oldallal a könyv vége előtt már csak azért drukkol, legyen vége, mielőtt valami bajuk esik. De aztán alkalmasint mégis bajuk esik. Fene ezekbe a skandináv írókba.

Megjegyz.: Amúgy meg kritikai észrevételem is van. Most először éreztem úgy, hogy egy ragde-i szereplő (jelesül Torunn) cselekedeteit nem tudom összeegyeztetni a róla kialakított képemmel. Ez a disszonancia – mint egy szálka az ujjban – kissé megzavart a zökkenőmentes belesüppedésben.… (mais)