George Long (1) (1800–1879)

Sok minden ismerős volt már a sztoikus gyorstalpaló olvasmányomból, amely ahhoz vezetett, hogy levegyem ezt a kötetet a polcról. Továbbra is azt gondolom, hogy nagyon jó alapötletek vannak benne, különösen az azzal foglalkozzunk, ami a mi hatalmunkban áll (saját reakciók, viselkedés, érzések), és ne próbáljuk kontrollálni azt, ami nem (mások viselkedése, gondolatai, érzései). De ne is tegyük ki a lelkünket/elménket védtelenül annak, hogy mindenféle külső, nem kontrollálható hatások kényükre-kedvükre kárt (vagy örömöt) okozzanak. Szóval belül, magunkban és magunknak teremtsük meg az egyensúlyt. Legyünk jelen, figyelmesen, tiszta mindfulness. Tudjuk, hogy mindennek ára van. Oké. Ugyanakkor fenntartom, hogy sosem szeretnék érzelmileg eltávolodni, főleg olyan mértékig, hogy ne rázzon meg borzasztóan egy hozzám közel álló személy halála. Hogy azt mondjam rá, ez az élet rendje. Szerintem ez nem egészséges, és ezért gondolják szívtelen dögöknek a sztoikusokat.

Aztán vannak olyan, ma vagy ebben a kultúrkörben már nem éppen elfogadható dolgok is, miszerint "Érdemes tehát megértetni velük [a nőkkel], hogy semmi másért nem becsüljük meg őket, hanem csak azért, ha szerényeknek és szemérmeseknek mutatkoznak.". Legyen nekem az az elégtétel, hogy ezt nemcsak olvasom, hanem még be is szólhatok érte.

A kiadás egészen különleges, a betűtípus, Zigány Edit kézírása valami csodaszép. Féltem tőle, hogy nehéz lesz olvasni, de nem volt az, és még akkor is gyönyörködtem közben, amikor maga a szöveg nem volt éppen szimpatikus. Erősen fel is húzza a csillagozást.… (mais)