Mir hat das zweite Buch um die Geschichte der Ermordung des Commendatore, wie auch der erste Teil, sehr gut gefallen. Allerdings fand ich es etwas schade, dass das Buch in den letzten 2 Kapiteln meiner Meinung nach etwas zu schnell erzählt wurde. Es wirkte, als ob Murakami nun rasch zum Ende kommen wollte, um alles abgeschlossen zu haben. Im Vergleich zur Handlungsgeschwindigkeit des Rests des Buches fand ich das einfach etwas zu schnell und fast schon zusammenfassend. Ansonsten war das Buch ein sehr schönes Leseerlebnis und ich kann es jedem wärmstens empfehlen. ( )

Az ember belekezd egy Murakamiba, és támad egy olyan érzése, hogy ezt már olvasta. Ugyanaz a középkorú, enyhén középszerű pacák, aki életvezetési válságba keveredik, aztán történik vele valami furcsa és megmagyarázhatatlan, amit ő se nagyon ért, meg mi se nagyon értünk. Ez a pacák olyan, mint bármelyikünk, mondhatni, átlagos (bár tudjuk: senki sem átlagos, még az átlag sem*), talán ezért is olyan könnyű azonosulni vele. A regény dinamikáját biztosító feszültség is kábé ugyanaz, mint ami a Murakami-regények dinamikáját biztosítani szokta: a határátlépés problémája. Hogy van a valóság és a "valóságon túliság" (nevezzük az egyszerűség kedvéért misztikumnak) között egy láthatatlan vonal, amit a szereplő véletlenül átlép, nem is érzékeli, mikor, és így átkerül egy olyan térbe, ahol nem a fizika megszokott törvényei uralkodnak, hanem valami homályos, spirituális logika, amelynek megértése a kulcs ahhoz, hogy hősünk úrrá legyen a problémákon. De inkább pontosítok. Ugyanis ez a varázsos logika igazából nem is érthető meg - legalábbis Murakami nem különösebben fektet energiát abba, hogy megvilágítsa, kibontsa azt akár az olvasónak, akár szereplőinek -, talán helyesebb úgy fogalmazni: a szereplőnek nem is megértenie kell a logikát, hanem alkalmazni. Úgy, hogy nem érti. És talán pont ez a nem-értés adja hozzá Murakami regényeihez azt az izgalmas bizonytalanságot.

A határátlépés problémájából következik, hogy ezek a kötetek némi hangulati rokonságot mutatnak a horrorral**. Hisz az is sokszor abból építkezik, hogy a halandók átlépnek egy rejtélyes vonalat, ezzel pedig olyan dolgokat szabadítanak el, amelyekre nincsenek felkészülve. De a horror esetében a határátlépés következménye a lényeg - kinyitottunk egy démoni könyvet, megbolygattunk egy sírt, lementünk egy vészjósló sötét pincébe, és aztán jön a gonosz, hogy lerágja a lábunkat, vagy láncfűrésszel kergessen végig a rekettyésen. Tehát az a központi elem, ami "utána" történik. Murakamit viszont nem az "utána" érdekli, sokkal inkább maga a határátlépés, helyesebben a határ láthatatlansága. Hogy nem tudhatjuk, mi van ezen az oldalon, és mi azon.

És azt hiszem, engem ezért nem különösebben zavar, hogy ezt a regényt mintha már olvastam volna. Mert a hangulat, amelyet ad, olyasvalami, amire szükségem van időnként. Hogy a világ nem merül ki a látható és tapintható érzetekben, hanem valami izgalmasabb, talán termékenyebb létezést is rejt, ahová betekintést nyerhet még egy olyan átlagos, szuperképességekkel nem rendelkező fickó is, mint én. És mivel a hangulatért olvasom a könyvet, az se bánt, hogy ilyen hosszú. Hogy a főhős ilyen komótosan tesz-vesz: oldalakon keresztül látjuk, ahogy tök egyedül szakéseprőben pácolt makrélát vagy spagettiszószt készít, operákat vagy '80-as évekbeli popot hallgat, vagy csak élvezi a japán vidék csendjét, ezek szüneteiben pedig látszólag indifferens beszélgetéseket folytat különböző személyekkel. Nem baj, hadd ügyködjön kényelmesen, szívesen figyelem közben. Mert még ezekben az eseményekben is ott van, mindig ott van a mozgás ígérete: hogy most, na most megtörténik az a "valami". És láss csodát, néha tényleg megtörténik.

* E regény elbeszélője hivatásos portréfestő, mégpedig keresett portréfestő, szóval mondhatjuk, igenis nagyon tehetséges valamiben. Ugyanakkor ez a fajta portréfestés a festőművészet mostohagyermeke: tulajdonképpen nem áll másból, mint olyan arcképek gépies megalkotásából, amelyek a megrendelő igényeit kívánják kielégíteni, és várhatóan ott fognak porosodni az idők végezetéig egy dolgozószoba vagy iroda falán. Ezzel együtt az, hogy Murakami a festészetet beépíti a szövegbe, egy újabb izgalmas síkot nyit: a műalkotás születésének misztikumát is a regény részévé teszi.
** Természetesen nem csak a horror használja ezt az eszközt: Alice nyúlürege, Narnia ruhásszekrénye vagy Harry Potter 9 és 3/4-ik vágánya szintúgy határátkelők profán és fantasztikus között. ( )

Elche - Enero/2019 ( )

Continuació del primer volum , bàsicament explicant les experiències misterioses tant seves com e la noia veina ( Maria) en el mon dels personatges del quadre de la mort del comanador ( )

Korte bespreking nu: alweer een mooi boek van Murakami, maar ik vond het wel erg lijken op 1q84 en nogal traag op gang komen (waren die twee lange delen echt nodig?). De portretschilder-hoofdpersoon wiens vrouw een ander heeft en wil scheiden verblijft tijdelijk in het geïsoleerde huis van de vader van zijn vriend, de beroemde schilder Tomohiko Amada, die nu oud en in een verpleeghuis dement stervend is. Daar ontdekt hij een wonderlijk schilderij dat een scène uit Mozarts Don Giovanni verbeeldt als sleutel voor iets dat Amada vlak voor de oorlog in Wenen heeft gedaan of meegemaakt; in de nacht luidt een bel vanuit de grond, zijn perfecte buurman biedt heel veel geld voor een portret en later nog meer voor een portret van het dertienjarige buurmeisje dat wellicht zijn dochter is (en tegelijk een herinnering/metafoor/afspiegeling van de schilders op haar 13e gestorven zuster). Typische Murakami-motieven: zitten in een put waar je niet uit kunt; versmelten van twee werelden waartussen je kunt switchen en bijvoorbeeld je vrouw op afstand bezwangeren maar ook door de onderwereld trekken en door een angstwekkend nauwe spleet terugkomen, 'herboren' worden; die switch is ook moeilijk en levensgevaarlijk; dubbelzinnigheid, zoals de dubbele metafoor die in ons zit en onze eigen vijand is. Alles hangt samen: de ooruil op zolder, de dood van de oude Amada met de redding van de hoofdpersoon en het jonge meisje, het schilderij en de bel. Soms is het veiliger om dingen niet af te maken, zoals de portretten van het meisje Marie en dat van de angstwekkende man met de Subaru (ook een dubbele metafoor?). Het eind: hoe ging het verder (goed) vond ik wat slap. Het taalgebruik (niet de gebeurtenissen of gedachten) wat 'gewoner' dan ik me herinnerde. ( )